Amikor a Warner és a DC rábólintott Patty Jenkinsre, aki már 10 éve szerette volna megrendezni a Wonder Womant, még senki sem sejtette, hogy ez egyben egy hatalmas változás kezdete is, aminek köszönhetően a Marvel majd felkötheti a gatyáját. Habár régóta esedékes egy női szuperhős, a Csodanő nem is lehetne időszerűbb. Jenkins elmondása szerint minél több bártor, szerethető, erős nő kerül a filmvászonra, annál több lesz a világban is. Habár nekünk, nőknek ma már sokkal több jogunk van, még mindig megvan az bizonyos „üvegplafon” és talán még sosem volt olyan nehéz nőnek lenni, mint most.  Diana pedig a tökéletes példa arra, hogy hogyan kezeljük mindezt.

A filmben egyszerre van jelen egy eredet- és egy fejlődéstörténet. Az előbbivel egy, az emberektől elzárt szigeten,Themyscirán ismerkedünk meg, ahol csak nők élnek, köztük (a kezdetben kislány) Diana (Gal Gadot) és édesanyja, az amazonok királynője (Connie Nielsen).  A kislányt anyja óva inti az emberektől és a harctól, azonban mégis enged lánya akaratának és ugyanolyan remek harcost képez belőle Antiopé (Robin Wright), mint a sziget többi lakójából. Diana megismeri születésének történetét, és az „istenölőt”, ami arra hivatott, hogyha Árész visszatér és elhozza a háborút, végezzen vele. Egy napon a tengerbe zuhan egy repülő, és Diana életében először találkozik férfival, mégpedig Steve Trevorral (Chris Pine). A pilóta óriási háborúról beszél a szigetlakóknak, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, így Trevorral együtt elhagyja az otthonát, és Angliában beleveti magát a harcba.

A film az I. világháború idején játszódik, ami több szempontból is jó választásnak bizonyult: egyrészt nem fordul elő olyan gyakran, mint a II.; illetve a főhősnek végre nem egy fémből, és kábelekből összerakott szuper intelligens robottal kell megküzdenie, ezért „frissként”is hat a téma, hozzátéve ezzel az alkotáshoz. A sziget harsány színei, képi világa is mutatja a változást, és habár Londonba érve a jól ismert kékes- szürkés képek térnek vissza, a filmre mégsem jellemző a korábbi DC-filmekből megismert sötét tónusú hangulat. Épp’ ellenkezőleg: a Wonder Woman gazdagon dobálja a poénokat, intelligensen használja a kortalan humort. Az egyik fő forrása ennek Diana, aki egy másik világba kerülve ugyanúgy viselkedik, mint otthon: már az 1910-es éveknek megfelelő ruhában, de karddal és pajzzsal indul el London utcáin. Teszi ezt olyan naivitással, bájjal és empátiával, ami a Disney Bűbáj c. filmjének Giselle-jére jellemző. A háború borzalmait megismerve azonban jelentős fejlődésen megy keresztül a karaktere; határozott, erős nővé válik, aki ha kell, kiosztja a katonái életével nem törődő parancsnokot, vagy önfeláldozó módon rohan az ellenség karjaiba.

A filmben több, okosan felépített utalás is elhangzik ma is aktuális problémákra felhívva ezzel a figyelmet. Diana nincs tisztában a kor helyzetével: nem érti, miért kezelik másként, mint egy férfit, miért nézik semmibe. A filmben elhangzik, hogy a nők a front helyett a szavazati jogukért harcolnak; de megjelenik a rasszizmus is: Trevor egyik bajtársa a bőrszíne miatt nem lehet színész. A Wonder Woman ezekre a problémákra a Dianára jellemző empátiával válaszol; a nő szinte egymaga szabadít fel egy falut, az indián pedig a népét leigázó ellenséggel vállvetve harcol.

A Csodanő megfilmesítése nem is kerülhetett volna jobb kézbe, mint Jenkins-ébe. A filmen látható, hogy nő rendezte (minden pejoratív értelem nélkül állítom ezt), ugyanis nem az erőszakon van a hangsúly, az érzelem dominál. Ennek ellenére az akciójelenetekre sem lehet panasz, (a végső harcot leszámítva) a CGI is jó; a szigeten az amazonok úgy harcolnak, mintha csak a Trója vagy a 300 egy női rebootját látnánk; amikor pedig Wonder Woman csap le (habár semmi innovatívat nem hoz), a lelassított, mátrixos rúgásoktól szintén elakad az ember szava. Persze ehhez nagyban hozzátesz Gal Gadot is, aki a szerep kedvéért 8 kiló izmot szedett magára, különböző harcművészeteket kipróbált, megtanulta a kard használatát és izraeli származásúként anno 3 év katonai kiképzésen is részt vett. A Wonder Woman harcjeleneteiben is eltér a többi DC-filmtől: a néző nemcsak nézi, ahogy Diana harcol, hanem szurkol neki, mellette akar futni, olyan akar lenni, mint ő (a korábbi generációk érezhettek ilyet kisfiúként Supermant látva). A lövészárokból való kitörés, majd a falu felszabadítása talán a legkatartikusabb része a filmnek. És a Csodanő nemcsak azért segít, mert ez a kötelessége, hanem mert nem bírja nézni az emberek szenvedését; a borzalmak általi fájdalom, a szeretet és az empátia hajtja végig előre.

Gal Gadot a megtestesült Csodanő, nem kétség, hogy erre született; talán Vivien Leigh-re, az Elfújta a szél c. film Scarlett O’Harájára, vagy Romy Schniederre, a mindenki által ismert Sisire illett utoljára ennyire szerep. Az alkotók olyan színésznőt szerettek volna Dianáként látni, aki nemcsak eljátssza a kedvességet, hanem a való életben is az, és megnézve Gal közösségi platformjait, megtalálták a minden téren tökéletes alanyt.

A másik főszereplő, Chris Pine szintén remek, nagyon jól működik közte és Gal között a kémia, a csipkelődéseik, és a tény, hogy Diana először lát férfit, szintén sok vidám pillanatot okoznak. A szerelmes pár karaktere tökéletesen kidolgozott, viszont a mellékszereplők sajnos szinte csak díszletként vannak a filmben, holott rendkívül nagy potenciál van némelyikükben; a fő gonoszokon pedig szintén lehetett volna még kicsit csiszolni.

Összességében megállapítható, hogy a DC végre feléledt.  Nem hiszem, hogy bárki is sejtette volna, hogy az univerzum egyik „mellékszereplője”, Wonder Woman fogja elhozni a megváltást. Habár a mű nem hibátlan, mégis hatalmas előrelépés minőségben és tartalomban egyaránt, ami ha a stúdió következő filmjeiről is elmondható lesz, a konkurens Marvelnek valóban össze kell szednie magát. A film üzenete nagyon fontos: a Csodanő megmutatja nekünk, nőknek, hogy azokat a tulajdonságainkat, amiket ma sok területen megvetnek - mint az empátia és megérzés-, igenis használni és nem elnyomni kell; a sarkunkra kell állni, erősnek és bátornak lenni, mert mi is ugyanannyit érünk és ugyanúgy bármire képesek vagyunk, mint a férfiak. Amikor pedig a fináléban Diana az emberek elpusztítása helyett a szeretet választja, azt kívánom, bár létezne, mert sosem volt rá akkora szüksége senkinek, mint a mai borzalmakkal teli világnak.

Pablo Larraín új szintre emelte az életrajzi film műfaját. A Jackie végre nem egy a születéstől a halálig tartó film, ami kiemeli az adott személy életének csúcs- és mélypontjait, nincs megszépítés, és a rendezőt nem érdekli a család vagy az emberek reakciója; Larraín végre kitört a klisék közül, és megalkotta az egyik legjobb (ha nem a legjobb) életrajzi filmet, amit mégis alulértékelnek.

Larraín évekig dolgozott az első angol nyelvű filmjén,hogy abból a maximumot hozza ki: többször újraírta a forgatókönyvet, minden alaposan megtervezett; a diaglógusok, a képkockák mind tökéletesek és a helyükön vannak, látszik, hogy nagyon körültekintő munka eredménye. A cselekmény az 1963.november 22-én elkövetett dallas-i merénylettől indul, amikor lelövik John F. Kennedy-t, és főként az ezt követő 3 napra fókuszál, a temetésig. A legtöbb Kennedy-filmmel ellentetében nem a merénylet és annak körülményei állnak a középpontban (persze akit a véres részletek érdekelnek, megnyugodhat, a merénylet is helyet kap a Jackie-ben), hanem a first lady (Natalie Portman) gyásza és az, ahogyan megteremti férje legendáját; ahogy eléri azt, hogy az emberek hősként tekintsenek volt elnökükre és örökre emlékezzenek rá. A történet 4 síkon fut: egyrészt a kezdet, a White House Tour, a TV-felvétel, amiben az új first lady bemutatja a frissen átalakított Fehér Házat; a temetés előtti beszélgetés a pappal; a merénylet, a temetés szervezése, valamint az egésznek keretet adó interjú, ami Mrs. Kennedy visszaemlékezései által tökéletes egységet alkot a másik 3 szállal.

A Jackie sok sajátossággal rendelkezik. Többek közt csak pár napot ölel fel, illetve sokkal bensőségesebb, mint a legtöbb életrajzi film. A kamera ugyanis mindig ott van az elnökfeleséggel, mindent megmutat, amit a anno a TV nem: láthatjuk a merénylet után,amikor a repülő mosdójában zokogva törli le férje vérét az arcáról; amikor a gyerekeivel közli a hírt; de olyan intim jeleneteket is láthatunk, amikor a saját gyásza felülkerekedik, és a Fehér Ház lakosztályában cigizik olyan ruhákat próbálva fel közben, amikben anno boldog pillanatokat élt át.  Emellett a rendező valóban nem szépít, ennek köszönhetően nagyon jó a karakterábrázolása, ugyanis így az igazi Jackie Kennedy-t mutatja be; a jó tulajdonságok mellett ott vannak a rosszak is, mint a dallasi-ak hibáztatása a merénylet miatt.  Az erős nő mellett, aki felülemelkedik saját gyászán és teszi a kötelességét, és azonnal elkezdi szervezni férje temetését, megjelenik a gyenge is, aki bevallja, hogy minden este a halálért imádkozik.  A Life magazin riporterének (Billy Crodup) adott cinikus válaszok; az, ahogyan a férjéről nyilatkozik, mind bizonyítja, hogy a first lady egy sokrétű és teljesen más személyiség, mint amilyennek a White House Tour alapján gondolnánk: nemcsak egy buta kis díszfeleség, aki levegős hangon beszél, minden mozdulata ki van találva és próbálja a betanult szöveget visszamondani.

Larraín nem egy fenséges, elegáns, megszépített gyászt teremt meg, hanem az igazit mutatja meg, amit nagyban segít Mica Levi hipnotikus, kényelmetlen, ugyanakkor nagyon erős zenéje. A használata is rendkívüli: nem a hatásos jeleneteket festik alá vele, helyette néha egészen váratlan helyeken jelenik meg, ami szintén egy érdekes vonást ad a filmnek, emellett tökéletesen aládogozik Natalie Portman alakításának.

Az film teljesen berántja a nézőt Jackie traumájába a képi világ, az atmoszféra és a zene tökéletes komponensének köszönhetően. És persze Natalie színészi játéka miatt. A színésznő elmondása szerint éjjel-nappal a White House Tour-t nézte és hallgatta, hogy minél inkább elsajátíthassa Jackie Kennedy jellegzetes, levegős hangját és beszédét, amit 100%-ban sikerült teljesítenie. (Sajnos a magyar szinkron ezt morzsányit sem hozza vissza, emiatt eredeti nyelven érdemes a filmet megnézni.) De nemcsak a first lady teljes személyiségét sikerült átvennie: a járását, a mimikáját, a mozgását- ő lett Jackie. A film megnézése után nem csodálkoznék, ha az emberek többségének a first lady neve hallatán ezután a Natalie által megformált Jackie ugrana be. De Portman nem emiatt nyújtja élete legnagyobb alakítását, hanem mert a külső azonosuláson túl lelket is visz a szerepbe. A szemében minden benne van akkor is, ha az arca mozdulatlan; végig látható rajta a rendületlen kötelességű first lady erőssége és a titulus nélkül maradt zavarodott és rettegő özvegy kettőssége.

A mellékszereplők kiemelkedőek, különösen a film bemutatója környékén elhunyt John Hurt, aki hátborzongató módon egy az életről és a halálról filozofáló, nagy bölcsességeket kimondó papot játszik, és sajnos itt láthatunk utoljára nagyvásznon. A fényképezés, a díszlet és a kosztüm tökéletes, utóbbiak méltán kaptak Oscar-jelölést. A képi világ sokrétű és ugyancsak egyedi. A film elején a vágás zaklatott, majd egyre több hosszan kitartott jelenettel találkozunk, amit mindig egy személyes, mellbevágó rész következik, mint a merénylet utáni hosszú rész, amikor Jackie férje embereivel elkezdi rendezi a temetést, asszisztál az új elnök felesketésénél, majd később a lakosztályában kibújik a véres Chanel-kosztümjéből és összeomlik. Emellett az archív felvételek is megjelennek, amikkel az alkotók nagyon szépen bántak; nincsenek olyan fatális hibák például, hogy a rekonstruált és a korabeli felvételek más színűek lennének. JFK temetésén Jackie az utcán vonul: pár közeli képet kapunk a fátyol alól, az arcáról, majd távolodik a kamera, és végül egy egészen távoli kép mutatja ahogyan a hatalmas kíséret kanyarodik az utcán. Az utóbbi archív felvétel, akárcsak a koporsó eltemetése, amit olyan szépen összemostak a rekonstruáltakkal, hogy személy szerint meg nem mondtam volna, ha nem láttam volna előtte a ’63-as videókat. Ezek szintén még közelebbivé, még hatásosabbá teszik az alkotást, és talán ennek és Natalie alakításának következménye, hogy habár láthatjuk a véres merényletet is, az igazi tragédiát mégsem az, hanem a temetés jelenti.

Összességében tehát Larraín nemcsak új színfoltot hozott az életrajzi filmek világába, hanem annak az egyik legjobb darabját alkotta meg. Natalie Portman nem hittem, hogy felül tudja múlni a Fekete hattyúban nyújtott alakítását, de sikerült lejátszania a csillagokat az égről, és ezzel olyan magas mércét állítania, amit csak páran képesek megugrani (nem véletlenül jósolták meg sokan neki a 2. Oscar-szobrot is). Kollégái a mellékszerepekben szintén remekelnek. A Jackie egy mellbevágóan személyes, kemény, őszinte, néhol fojtogató és kényelmetlen pszicho dráma, ami zsenialitása és újszerűsége ellenére elkeserítő módon talán az elmúlt évek legalulértékeltebb filmje. Az Akadémia részéről legalábbis biztosan.  

9/10

Egyre több film választja központi témájának a gyászt. Legtöbbjük többet árt, mint használ, vagy szimplán nem sikerül elkapnia az a bizonyos fonalat, átadnia azt az üzenetet, amit szeretne. Az ellentábort képviselő filmek közül Larraín Jackie-je a legfrissebb, ami nemcsak az életrajzi film műfajában, hanem a gyász témakörében is eredetit és maradandót alkotott. Szintén az utóbbiak közé sorolható Valleé Darabokban című filmje, amit sokan mégsem szeretnek: kész kínszenvedés végignézni, giccsesnek, kiszámíthatónak tartják (feltételezem, az utóbbi véleményezők nem nézték végig a filmet), sőt egy néző meglepődött a rendezőn, mivel egy elsőfilmes dirigáló művének hitte.

Pedig a Demolition egy nagyon is szerethető film. Akinek közeli ismerőse a gyász, az véletlenül sem fogja azt hinni az első fél órában, hogy egy túlmagyarázott, elvont művészfilmmel van dolga – ugyanis így vélik. Davis (Jake Gyllenhaal) a felesége, Julia halálát követően M&M’s –et szeretne a kórház intenzív osztályán lévő automatából vásárolni, de a kis csomag elakad, így panaszlevelet ír az üzemeltető cégnek. Teszi ezt mind a felesége temetése után, a halotti toron. De a panaszlevélben nemcsak a csokis drazsék elakadása okozta problémáról esik szó; magáról, az életéről kezd el beszámolni. Az, hogy a felesége halála és a meg nem kapott M&M’s egy kalap alá eső tragédiának minősül, sokak számára bicskanyitogató, polgárpukkasztó lehet.  Pedig nem az. Egyáltalán nem. Épp’ ebben rejlik a film zsenialitása: szembe mer szállni a társadalmi elvárásokkal, meg meri mutatni a gyász kevésbé etikus oldalát, megspékelve Davis öniróniájával és a fekete humorral, ami miatt bátran nevezethető a film dramedy-nek is.

A Demolition üdítően frissen, könnyedén, és szórakoztatóan dolgozza fel a gyászt. Alátámasztja azt, amit minden veszteséget elszenvedő ember tud: a gyász nem lehet etikus. Mindenki máshogy kezeli, mégis a legtöbb ember megmagyarázhatatlan módon kisírt szemeket, világvége hangulatot és tehetetlen dühöt vár, vegetálással, fekete ruhával és egyéb formaiságokkal ellátva, mintha ez egy produkció vagy protokoll lenne. Az ember nem papírforma szerint gyászol, és ennek elvárása számomra a társadalom egyik újabb elkorcsosult, undorító kreálmánya.

Ahány ember, annyiféle gyász. Nem mindenki megy át mind az 5 fázison, ahogy a főszereplő sem. Az ügyfélszolgálat számára írt levelek nagyon jó terápiának bizonyulnak, ugyanis Davis felébred, elkezdi megélni a gyászát, amit eleinte rezzenéstelen arccal visel.  A film első perceiben Julia sokadszorra arra kéri férjét, hogy szerelje meg a hűtőt, aminek a férfi egyik este eleget is tesz. Mivel, ahogy azt a levélben is megfogalmazza, ő nem az a „bütykölős típus, a műszaki analfabéta jobb megfogalmazás”, eszébe jutnak apósa szavai: „Ha meg akarsz valamit javítani, szét kell szedned apró darabokra és meg kell találnod hol a hiba, amitől te csak erősebb leszel. Az emberi szívet meggyógyítani olyan, mint egy autót megjavítani: alaposan meg kell vizsgálni, aztán szépen összerakni”. Ő pedig megfogadja a tanácsot: mindent szétszed az életében, ami hibás, beleértve saját magát is.

Ezt követően új fordulatot vesz az élete: egyrészt ekkor kezd el megismerkedni Karennel (Naomi Watts), az ügyfélszolgálatossal, aki felfedezi a sorokban rejlő segélykiáltást; másrészt elengedi gátlásait, lebontja az eddigi szürke személyiségét, majd minden tárgyat- végül a házasságát szimbolizáló házat is. A férfi környezete nem tudja kezelni annak abszurd viselkedését, még apósa is - aki egy közös vacsorán megjegyzi, hogy míg vannak, akiket kínoz a gyász, az ő felesége főz – pszichológushoz akarja küldeni. Karen és fia ekkor lép be Davis életébe, ugyanolyan szabadsággal és spontán módon, ahogyan ő hátrahagyja régi életét és minden sablontól mentesen, sodródva az árral, a nőnek és annak fiának köszönhetően újraépíti önmagát; az ő kötöttségektől mentes életük csak olaj a tűzre az eddig külső- és belső formalitások szerint élő bankárnak. Szerencsére a film elkerüli azt a klisét, amire a néző számít; nincs szerelmi szál, az alkotók nem „a megtalálja a másik szerelmet és továbblép” verziót választották, annál egy sokkal intelligensebbet és érdekesebbet.

A film eleje a vágásnak köszönhetően zaklatott, kissé klausztrofób hatást kelt, de a gyász kezdetével ez megváltozik. Az özvegy kiszámíthatatlan viselkedése, a szinte őrületbe csapó szabadság és spontaneitás (tökéletes példa a golyóállómellényt viselő Davis, aki arra buzdítja Karen 15 éves fiát, hogy pisztollyal lőjön rá a móka kedvéért), az új személyiség, a szintén különcnek számító ügyfélszolgálatos és a fiú triásza izgalmassá és szerethetővé teszi a filmet és a karaktereket egyaránt.

Davisnek nemcsak a jelenlegi élete, a múltja is szétesik, amikor megtudja, hogy házassága, ahogy ő is érezte, sosem volt igazi. Ekkor jön el a fordulópont, és a film csúcspontja is, a cselekmények felgyorsulnak, a jelen is összedőlni látszik, és végre először, igazán előtör belőle a fájdalom, a keserűség, a csalódottság, és a düh. Minden, amije volt, sosem volt igaz, sosem volt igazán az övé; a balesettel nemcsak a feleségét vesztette el, hanem az egész addig felépített életét. Ez a felismerés töri át a gátat: elengedi a gyászt, a feleségét, és végre elkezd élni.

A Demolition nem egyszerű, és mégis pihekönnyű alkotás. Nagyon fontos mondanivalót csomagol egy hiánypótló, friss, humoros, kiszámíthatatlan és őrült filmbe, amiben a hiteles karakterek miatt nem erőltetett bölcsességek sorát kapjuk, mégis tökéletesen érvényesül a film üzenete. A gyász magánügy, mindenki maga választja meg annak a módját; senkinek nem szabad, és nincs is joga beleszólni, megszólni valakit a választása miatt pedig a legkevésbé sem, mert sosem tudhatjuk, hogy mi zajlik le a másik emberben. Habár a gyász a központi téma, mégis boldog a befejezés; a film az életet ünnepli és élteti. Juliának meg kellett halnia ahhoz, hogy Davis élhessen. Végre igazán élhessen.

8,5/10

Ridley Scott 80 évesen úgy döntött, hogy újra előveszi az általa megteremtett nyáladzó teremtményét, amellyel ’79-ben örökre beírta magát a filmtörténelembe. 2012-ben a Prometheus-szal való visszatérését a rajongók elégedetlenséggel fogadták, ám ennek ellenére, 2014-ben a film folytatása kapcsán kizárta, hogy szörnye valaha is visszatérne. Most mégis itt van, pontosabban vannak. Bár ez nem is a Prometheus 2.

2015-ben Blomkamp úgy látszott, hogy megtorpedózta az isten-, illetve teremtőkereső film folytatását, ugyanis egy új Alien- film koncepciójával rukkolt elő, amiben többek között Sigourney Weaver is feltűnt volna Ripley-ként; de a Fox Scottnak szavazott több bizalmat. Habár sem egy adott film megnézése, sem az arról szóló kritika megírás előtt nem szoktam véleményeket, benyomásokat olvasni, a Covenant akkora port kavart, hogy akarva- akaratlanul is szembejött velem. Nagyon megosztó véleményekkel találkoztam: volt, aki a legjobbnak tartotta az Alien-franchise filmjei közül, míg mások átkozták Scottot. A Prometheus kapcsán egyértelmű volt a panaszáradat oka: a fanok hiányolták a rendező gyermekét. Scottról a 2012-es alkotás alapján azt hinnénk, hogy egy öntörvényű művész, aki nem a rajongóinak, sokkal inkább magának akar megfelelni, amit, elnézve munkásságát, nem is róhatunk fel neki. A Prometheus egy új történetet mesél el, bátor, újító előzménye a korábbi filmeknek, emellett nagyon érdekes kérdéseket fel, ami egy teljesen más,-véleményem szerint- mégis nagyon jó irányba vitte el az Alien-storyt.

Azonban pénz beszél, és a rajongók irányítanak. Scott fejet hajtott a vérre és szörnyre éhes közönségnek, aminek eredménye az Alien: Covanent lett. A premier napján, az esti vetítés előtt még újranéztem az 1979-es A nyolcadik utas: A Halált.  Pár órával később a moziban azonban nem várt túl nagy meglepetés: a történet szerint egy űrhajó, a Covenant kétezer telepessel a fedélzetén egy új bolygó felé tart. A telepesek és a legénység is hibernálva van, az út még hét év lenne, amikor baleset történik, így a szintetikus Walter (Michael Fassbender) kénytelen felébreszteni a legénységet, akik az űrhajó javítása során befognak egy jelet. A jel szerint van egy lakható bolygó sokkal közelebb is, így a parancsnok (Billy Crudup) döntése alapján irányt váltanak. Ám az új világ igazából sötét és veszélyes - egyetlen lakója a szintetikus David (szintén Michael Fassbender), a szomorú végű Prometheus-expedíció utolsó túlélője. Ezen az új bolygón érnek össze a két film szálai, kiderül, hogy ide menekültek a Prometheus túlélői, Elizabeth Shaw és David. Shaw már halott, a bolygón csak David él, és még páran...

A Covanent kísértetiesen hasonlít ’79-es elődjéhez, szinte remake-eli azt, másrészt igyekszik továbbvinni a Prometheus fonalát is; egyértelmű, hogy Scott egy fenékkel igyekszik két lovat megülni. Egyszerre szeretett volna megfelelni önmagának, és az Alien-rajongóknak is, és az eredmény is alátámasztja, hogy az utóbbi szempont dominált. Mivel 1979 óta sokat változott a filmipar, szinte nincs, amit még ne láttunk volna, a Covenant is alkalmazkodott a magas ingerküszöbünkhöz: a facehuggerek, xenomorphok mellett már neomorphok is gyilkolnak; a szörnyek sokkal naturalisztikusabbak; több a vér (csak a zuhanyzós jelenethez 150 liter művért használtak); és onnan, hogy elkezdődik az öldöklés, nem áll le, egyre csak fokozódik. A film több ponton is igyekszik rámutatni másságára, pl. az androidnevek ABC- sorrendje David után megszakad Walterrel. A film eredeti címe Lost Paradise (Elveszett Paradicsom) lett volna, ezt változtatta meg a rendező a jelenlegire, azonban így is-úgyis megtalálhatóak a bibliai, a teremtéssel kapcsolatos utalások a címben. Scott tervei között egy előzménytrilógia szerepel, ami az 1979-es évekbeli Alien előtti cselekményeket dolgozza fel. Ennek első felvonása a Covanent (amelynek címe tökéletes utalás Scott tervezett előzményfilmjeire).  

A rendezőt saját elmondása szerint nagyon idegesítette, hogy a felmerült kérdésekre egyik Alien-film sem adta meg a válaszokat. Ezt a hiánypótlást kezdte meg ő a Prometheus-szal, majd folytatta a Covanenttel, amiben szintén sokat megtudhatunk egyrészt a 2012-es filmről, annak utócselekményéről; másrészt arra is fény derül, hogy honnan is származnak a szörnyek. A teremtők köre ezzel látszólag bezárul, de Scottot ismerve érhetnek még minket meglepetések a trilógia további két részében.

Ami a Covenantot illeti: a színészi játékok felejthetőek, habár a cast remek, az egyetlen kiemelkedő alakítást az egyszerre 2 adroid bőrébe bújó Michael Fassbender nyújtja, akinek mozgása, mimikája újabb bizonyítéka elképesztő zsenialitásának és briliáns tehetségének. Scott bevallása szerint utál forgatókönyvet/szöveget írni, amit a Covenant ugyancsak alátámaszt: néha teljesen értelmetlenek, máskor nevetségesek a dialógusok (gondoljunk csak a furulyázós jelenetre). Ezek mind a már meglévő feszültség kárára mennek; a rajtuk lévő elmosolyodás, a kínos felnevetés pedig el is foszlatják azt. A képi világ szép, bár Scott semmi innovatívval nem állt elő, fényképezésben pedig a Prometheus magasan fölötte jár.

Összességében: az Alien és a Prometheus folytatásának ötvözete valóban megosztó. A Covenantban van pár igazán kiemelkedő jelenet és zseniális válaszok. Azonban hiába az új szörnyek, a horrorra jellemző amatőr klisék, a kiszámíthatóság miatt nem sokat érnek. Bízom benne, hogy Ridley Scott a következő előzményfilmekben visszatér eredeti koncepciójához, ugyanis a Covanent a bizonyíték arra, hogy 2014-ben a rendezőnek igaza volt: a szörnyek ideje lejárt. Ideje visszatérni ahhoz, hogy mi volt előttük. Reméljük, Scott ezúttal majd magára hallgat, és nem válik végleg fanservice-zé az öröksége.

7/10

Ez az első Halálos iramban- film, amit moziban néztem. Általában minden filmhez hozzátesz a mozi képi- és hangvilága, de vannak filmek, amik menthetetlenek. Félő, hogy a Halálos iramban 8. az utóbbiak közé tartozik. Mindenesetre Charlize Theron úgy kellett ide,mint egy falat kenyér.

A 8. filmet F. Gary Gray rendezte (Az olasz meló, Törvénytisztelő polgár), aki szakított az eddigi részek stílusával, és új irányt vett: egy egészen új sztori is keletkezett. A franchise 2021-ben véget ér, az utolsó 3 film, amit még láthatunk majd, egy trilógiát alkot, aminek ez az 1. fejezete.

Mivel új a rendező és a valóban teljesen más a sztori is, nagyon reménykedtem, hogy végre odateszik magukat az alkotók. Ugyanis az eddigi részekkel ellentétben felbomlik az eddigi 7 részben Vin Diesel által agyonhangoztatott és felmagasztalt "cshalád". A csapat ezáltal olyan ellenfelet kap,akivel nem nagyon bír el (főleg,mivel alapból elég csonka a csoport): Domenic Torretót (Vin Diesel), aki elárulva a többieket, átáll a "sötét" oldalra, a világ legveszélyesebb kiberterroistája, Cipher (Charlize Theron) mellé. A pontos indokot,hogy miért történik, nem tudjuk; a film elég sokáig rejtegeti a választ, de Ciphernek mégis sikerül úgy megfognia Domot, hogy mindent eldobva azonnal kötélnek áll.

A film Kubában, Havannában kezdődik, ami azért érdekes, mert a Halálos iramban 8. az első hollywoodi film, amit Kubában forgathattak. Havanna megadja a film bulihangulatát, azonban már itt észrevehető, hogy a szokásos sítlusjegyek megmaradtak, viszont az eddigi részekkel ellentétben (amik még próbálkoztak), a 8. rész már meg sem próbálja a logikát és a fizikát létezőnek tekinteni; ez az első kubai verseny alatt tökéletesen látható. Ez a bevezető után nem számítottam sok jóra. Aztán megjelent Charlize Theron és vele együtt a remény. A filmben több Oscar-díjas szereplő is megjelenik, régiek és újak, ő az egyik, akit 7 éve próbálnak megnyerni maguknak az alkotók, de csak a mostani szerepre mondott áment. (És milyen jól tette...)

Torreto csapata persze nem nézi tétlenül az árulást; újabb, még erősebb, még elpusztíthatatlanabb autók jelennek meg, a család megmaradt tagjai pedig elhatározzák, hogy elkapják Torretot, sőt, ha kell, le is szedik, ugyanis a helyzet nagyon elfajul, már a világ megmentése a cél. A filmben - a korábbi részekkel ellentétben-  nemcsak a történet fordulatai, logikája másodlagos, a szereplők percről percre váltanak oldalt: jókból rosszak lesznek, rosszból jók; ősi ellenségek is, a Shaw- testvérek és a család (köztük külön szálon Dom is) 5 perc alatt megállapodnak és szövetsegesekké válnak, mivel közös az ellenség.

Mivel a csapat eléggé megfogyatkozott, az idősebbik Shaw (Jason Statham) átállása és Kicsi Senki (Scott Eastwood) - aki Mr. Senki (Kurt Russel) segítője-  megjelenése is nagyon jót tett a filmnek. Amíg Torreto Ciphernek segít a világhatalom feletti uralom megszerzésében, Dom "excsaládja" az új tagokkal kiegészítve szintén bekeményít.

A filmben "csillámpóni" Hobbs (Dwayne Johnson) már nagyobb szerephez jut, amellett, hogy a fő poénokat ő és Shaw (Jason Statham) szolgáltatják, néha kicsit Hulkra hajazóvá válik a karaktere: betonelemeket csupál ki a falból, 3 rendőrt üt ki egyszerre, és egy határozott mozdulattal egyszerre tépi szét a bilincsét és keni fel vízszintesen a falra Kicsi Senkit... Emellett, ahogy említettem, a kocsik még erősebbek, Bond járgányát simán lepipáló tulajdonságokkal bírnak, a szereplők tűz- és robbanásállóak a fizika törvényét olyan szinten megtagadó módon, hogy az embernek nevethetnékje támad. (Az Izlandon történő robbanások legnagyobbikát, annak ellenére, hogy szinte a robbanás közepén állnak a szereplők, mindenki karcolás nélkül megússza, egyedül Torretónak lesz kicsit kormos a homloka, ugyanis ő éppen akkor nem ül kocsiban. :D ) Ennek ellenére az ember, ha meg is botránkozik, ahogy én is tettem, gyorsan elmúlik, ugyanis ettől a filmtől nem vár senki sem többet, könnyen megbocsájtja neki, mivel a franchise-nak sosem volt erőssége és célja a realitás és a logika talaján való állás.

A filmet az új, frissen alakult csapat poénjai és szerethető karakterei viszik el a hátukon, illetve Charlize Theron. Ő az egyetlen, aki (már amennyit egy ilyen filmben lehet) színészkedik is, és annak ellenére, hogy a szövege borzalmas, ő mégis képes a legtöbbet kihozni Cipherből. Ez a film egy újabb példája annak, hogy mennyire jól állnak neki a gonosz karakterek és piszokjól is hozza őket. Örülök, hogy sok játékidőt kapott, illetve az ő jelenetei tényleg szórakoztatóak voltak, ahogy pl. az egyikben a repülőről meghekkel és elköt egy tengeralattjárót. Látványosak és egyediek, ezeket a részeket nagyon eltalálták a készítők. Remélem Theron a következő részekben is visszatér.

Sajnos a párbeszédek még mindig semmilyenek; Vin Diesel még mindig nem tud színészkedni, de emellett sajnos határozottan idegesítő is: az alakítása kimerül a morgásban, szemölökhúzogatásban, szájösszehúzásban és a "cshalád" szó ismételgetésében. A poénok aranyosak/jók ehhez a filmhez képest (pl. Eastwood "A millió dolláros bébi" poénja, Statham 2. -a humorát tekintve A kémre hajazó- akciójelente zseniális), Theron pedig egyértelműen a színfoltja a filmnek.

Összességében egy végtelenül egyszerű filmről van szó, semennyi agyműködést nem igényel, nincsenek benne nagy fordulatok, igazából a Halálos iramban 8. is a "minden mindegy" alapján működik, a szereplők csaponganak: ez átáll, amaz meg akart ölni és ősellenségek voltunk, aztán a film végén együtt BBQ party-zik velem és a "cshaládommal". Fizika és logika nincs, mindenki szuperhős és James Bond egyszerre. Az Oscar-díjas színészek nagyon kellettek, felcsillan az ember szeme arra a pár pillanatra, amíg ők vannak jelen a vásznon, Charlize alakítása pedig segít túlélni a sok morgást és fájdalmas irracionalitást. A széria rajongói nem fognak csalódottan kijönni a moziból, de nem is hiszem, hogy életük legjobb filmjeként fogják elkönyvelni. A többség valószínűleg az "elmegy" kategóriába fogja besorolni.

6/10 - köszönjétek Charlize-nak!

Sokan támadják a Disney-t a régi mesék, jelenleg az 1991-es A szépség és a szörnyeteg élőszereplős rebootja miatt. Az alaptörténet nem sokat változott,a film valóban a meséből építkezik, de mivel egy nagyon sokak által szeretett és jól bevált "receptről" van szó, ráasádul az alkotók belevittek a filmbe pár újdonságot is,nem a vegytiszta '91-es mesét kapjuk meg a moziban,arról nem is beszélve, hogy mivel a film új dalokat is kapott, műfaját tekintve musical.

A történet a 18. századi Franciaországban játszódik, ami a filmben nagyobb hangsúlyt kapott,mint a mesében. A film elején a kastély lakói és a bál vendégei, akik az elitet képviselik, mind rizsporos parókában, fehérre festett arccal, pirosítóval szerepelnek a kornak megfelelő ruházatban (pl. a férfiak magassarkú cipőt hordanak),de a faluban is találkozhatunk parókás férfiakkal.

Az alaptörténet az elején semmiben sem tér el az eredeti verziótól (leszámítva a kosztümöt), viszont ezután jön Belle és a kastély melletti kis falu bemutatása,ahol már vannak kisebb eltérések. A Belle-t alakító Emma Watsonnak sikerült elérnie,hogy a filmben egy feministább Belle szerepeljen, aki feltaláló, olvasni tanítja a falubeli kislányt,mesék helyett Shakespeare-t búj, és kényelmes ruhákat hord. Watson ugyanis a Hamupipőkét megformáló Lily James-szel ellentétben nem volt hajlnadó fűzőt hordani, míg a madárcsontú James-t a kék ruhás,báli jelenetekben 45 cm széles derekúra fűzték. Belle sárga ruháját épp' ezért úgy készítették el, hogy habár nincs alatta fűző, a korábbi ruháival összehasonlítva jelentős a különbség, valamennyire megkapjuk a Disney hercegnőkre jellemző darázsderekat.

Watsontól én kezdettől fogva féltem, nem értettem,hogy miért pont őt választották. Nem állítom,hogy rossz színésznő, de sajnos a félelmeim beigazolódtak, nem tudta hozni a rajzfilmes Belle francia eleganciáját, báját, kecsességét, kedvességét, kicsit karótnyeltre sikerült az alakítása, egészen egyszerűen nem egy hercegnő típus, ez a szerep nem neki lett kitalálva. Ha összehasonlítjuk Lily James csupa bűbáj, tüneményes Hamupipőkéjével, Emma sajnos nagyon alul marad, pedig lévén,hogy ő az egyik főszereplő, nagyon fontos lett volna,ha megtalálják a tökéletes Belle-t. (Erre még lejjebb visszatérek.)

Dan Stevens szörnyetege nagyon jó, és a CGI is határozottan jól sikerült. A rendező, Bill Condon a maszkot részesítette volna előnyben, de a CGI-nak köszönhetően tökéletesen látszóik Stevens mimikája, kivehetőek a vonásai,így az utóbbi mellett döntöttek. Viszont csak a szörny arcát oldották meg számítógépes technikával, a forgatásokon Stevens a szörny kosztümét viselte és gólyalábakon járt,hogy elérjék a kellő magasságot, ugyanis a valóságban nem sokkal magasabb Emmánál. A herceg szerepére szintén tökéletes az arisztokratikus,kicsit dacos külseje miatt, bár ebből az oldalából nem sokat látunk. (A szerepet egyébként eredetileg Ryan Goslingnak szánták,ő azonban a Kaliforniai álom mellett döntött, ahol egyébként eleinte Emma Watson neve is felmerült: Emma Stone helyett ő alakította volna Miát.)

A Gastont alakító Luke Evans szintén remek, a film legtöbb poénját ő és barátja/fegyverhordozója, Lefou szolgáltatják. Habár a film elején nagyon szórakoztató és határozottan szimpatikus a karaktere (a meséhez képest nem szeretné az ember az első pillanattól kezdve a betonba szántani), viszont a későbbiekben túltesz a '91-es Gastonon, sokkal aljasabb és gonoszabb. ( Ő a budapesti premierre is eljött és dalolászott is kicsit. :D)

És habár (Emmától eltekintve) jók a főszereplők, az igazi nagy alakításokat a mellékszereplők hozzák. Lefou (Josh Gad) meleg karaktere a film bemutatója előtt nagy port kavart, ugyanis először szerepel meleg karakter egy a Disney égisze alatt létrehozott filmben. (Tavaly már pedzegették,hogy a Jégvarázs 2. részében Elzának herceg helyett hercegnő jut majd...) Viszont semmi vérlázító nincs a filmben (se puszi,se tapi, a szülők nyugodtan elvihetik a gyerekeket rá!) Gad nagyon ráérez a karakterre, és ráadáasul még a párját is megtalálja,ugyanis a faluban rajta kívül él még egy meleg férfi. Egyébként már a mesében is látható, hogy Lefou rajongása Gaston felé kicsit több,mint szimpla baráti bálványozás. Emellett a meséből ismert könyvtáros bácsikát helyettesítő fiatal könyvtáros férfi, és a Ruhásszekrényt, valamint a Lumiére szerelmét alakító színésznők szintén színes bőrűek. Én nagyon örülök a Disney újításának, feleslegesnek érzem a felhábordást és annak megkérdőjelezését, hogy az említett karaktereknek helyük van-e a filmben. Bízom abban,hogy ezzel a Disney elindította a változást és egyre több filmben találkozunk majd hasonlóan tabunak számító,de a társadalmunkban jelenlévő személyiségekkel/karakterekkel.

Lumiére (Ewan McGregor), Tik-Tak Úr (Ian McKellen) és Mrs. Potts (Emma Thompson) zseniálisak. És itt emelném ki a magyar szinkron fontosságát, ugyanis két régi szinkronhang is megjelenik a filmben: az anno csodálatos francia akcentussal beszélő Balázs Péter most Lumiére helyett Tik-Tak Úrnak kölcsönzi a hangját, illetve a Szépség és a szörny című betétdalt,amit Mrs. Potts énekel,a 91'-es verzióban és a 2017-esben is Galambos Erzsitől hallhatjuk. A magyar szinkron egyébként tökéletes, sőt Emma tekintetében ez megmentette a filmet, ugyanis míg sajnos az eredeti,angol verzió varázsából elvesz az,hogy Watsonnak nem igazán megy az éneklés(el sem tudom képzelni,hogy a Kaliforniai álom Fools who dream című dalának elképesztő magas hangjaival mit kezdett volna...). Ha bárki tanult hangszeren játszani,netán énekelni,de ha nem is ennyire kifinomult a hallása,sajnos akkor is szembetűnnek a kicsit hamiskás,nehezen kipréselt,rövid magas hangok. Nem baj,hogy nem tud énekelni, Audrey Hepburn hangja sem volt elég,1 dal kivételével végig Marni Nixon énekesnő hangjára tátog a My Fair Lady-ben, viszont a szerepre tökéletes volt,ragaszkodtak hozzá. Emmáról azonban ez nem mondható el,sajnos nem túl jó herecegnőalapanyag és az énekhangja sem elengedő,emiatt újra felvetődik a kérdés,hogy miért pont ő. A magyar szinkron viszont ugyanazt a szinvonalat hozza Belle szintjén is, amit a mesében megszoktunk (az egyik könyvtáras jelenetnél Belle épp' egy magas hangot énekel ki- Emmának már csukva van a szája,a magyarhangja azonban [a meséhez hasonlóan] kitartja még az adott hangot). A magyar verzióban sokunk örömére meghagyták az eredeti Csörögi István-féle dalszövegeket, emellett a film zeneszerzője,Alan Menken 4 új dalt is írt az élőszereplős verzióhoz,tehát azért van itt újítás bőven. A mese betétdalát Céline Dion énekli,és a 2017-es verzióban is szerepel egy új dallal, illetve John Legend és Araina Grande feldolgozását is sokáig fogjuk még otthon hallgatni.

A film látványvilága gyönyörű, abszolút megéri 3D-ben megnézni a filmet, mivel így méginkább elvarázsolja a nézőt a nosztalgikus hangulat mellett. A vacsora jelenet (Be our guest - Gyerünk hát) a legparádésabb,egyetlen kockája sem rombol az illuzióból,nem egy gagyi,elkapkodott CGI-ról van szó, tökéletes,aprólékos munka, ami például Lumiére-en is tökéletesen látható,ugyanis McGregor táncára és mozgására építették fel a gyertyatartó mozgását. Az összes átváltozott mellékszereplő tárgyként való megvalósítása is csodálatos, és ugyanez mondható el a kastélyról is.

A rebootban tehát részben új a zene, Belle karaktere kicsit más,az új szereplők, új cselekmények mellett példuál megismerjük Belle múltját,a szülei történetét. Tehát akármennyire is épül a mesére (és egyébként miért is ne tenné?), aki esetleg már százszor látta a '91-es verziót, a 2017-esben várnak rá meglepetések. Habár Emma eredeti énekhangja számomra kicsit rombolta a varázst,a Disney nem véletlenül robbantott ezzel a filmmel kasszát világszerte. A film egy csodálatos, időtlen történet zseniális újraalkotása elképesztő látványvilággal és színészóriásokkal megspékelve.

8,5/10

Már egy ideje nem írtam kirtikát,pedig lett volna miről,de Scorsese új filmje mellett nem tudok elmenni.

A Némaságot 30 éve tervezi adaptálni a rendező,de eddig nem érezte késznek rá magát, vagy az idő nem volt megfelelő. Szerintem nagyon jót tett ez a több évnyi érlelés a filmnek, Larraín Jackie-éhez tudnám hasonlítani, ami szintén a rendező régóta délelgetett gyermeke volt. A gondos előkészület mindkét film esetében meglátszik, mivel remek a vágás, az operatőri munka,a hangulat,minden precíz,pontos,minden passzol,kockáról kockára összerakott.

A film erősen indít,Liam Neeson próbatétele,megtörtsége tökéletesen megágyaz a cselekménynek. A történet a 17. századi Japánban játszódik,ahova két jezsuita szerzetes (Andrew Garfield és Adam Driver) a legnagyobb keresztényüldözés ideje alatt érkezik, hogy felkutassák mentorukat, Ferreira atyát (Liam Neeson), akiről az a hír járja, hogy térítő útja során megtagadta a hitét,de a két fiatal nem hajlandó hinni a kétes forrásból származó pletykáknak.

A film hangulata szürke,borongós, ködös, nincsenek kellemes képek az ázsai táj vagy kúltúra szépségeiről,csak a sötét Japánt kapjuk meg. A két szerzetes több faluban is ellátja papi teendőjét, ugyanis az inkvizíció minden papot megölt,emiatt a  bujdosó japán keresztények Messiásként fogadják őket. Garfield alakítása már itt is kiemelkedő. Mivel az inkvizítorok pénzzel igyekeznek megtörni az embereket és rábírni őket a katolikusok jelentésére,Rodrigues és Garupe atyához és "gyülekezetükhöz" is eljutnak. Itt szembesülnek először azzal, hogy nem a vallás titkos gyakorlása az igazi szenvedés és gyötrelem ezeknek az emberenek, hanem ami a hitbeli meggyőződésük miatt vár rájuk. Ennek ellenére a szerzetesek hite nem rendül meg, és habár szörnyűlködve nézik a kivégzéseket,Isten dicsőségéért halnak meg az áldozatok. Akiknek a száma egyre csak nő...

A film nagyon nehéz kérdéseket vet fel. Scorsese most kicsit sem szórakoztat,nem a látványra megy rá,sokkal inkább a mondanivalóra, a nézőt akarja gondolkodásra bírni. Előre közlöm: habár Scorsese katolikus, ez a film nem a katolikus egyházat,vagy vallást támadja/boncolgatja,sokkal széleskörűbb a téma,amit átfog.

Rodrigues atya az inkvizítorok kezére jutva folyamatos emberi és hitbeli megpróbáltatásokon megy keresztül. Habár a film elején nagyon szimpatikus a karaktere, egy idő után felvetődik az emberben a kérdés,amikor többek halálát nézi tehetetlenül végig,holott az ő kezében van a megoldás: ez tényleg a hitbeli meggyőződés,a vasakarat,a néma Istenben való feltétlen bizalom,akiben már ő is kételkedni kezd- vagy bálványimádás? Hol a határ a hit és a realitás között? Minden ártatlan japán ember Isten dicsőségéért hal meg,majd a Paradicsomba kerül és ezért ez így "helyes"?! A hit az első? Mikor KELL felülírnia a racionális látásmódnak és a humanizmusnak a hitet? Ezek azok a kérdések,amik nem vetődnek fel a szerzetesben,de bennem annál inkább. És épp' ezért nem a katolikus vallás,hanem maga a hit (legyen az spirituális,vallási,bármilyen) áll a film középpontjában.

Habár a kereszténység,Jézus és az anyaszentegyház a dominánsabb,Scorsese rendkívül elegáns és fair módon  a másik oldalt is megmutatja. Rodrigues atya és az inkvizítor/kormányzó közötti beszélgetések tükrözik ezt a legjobban: a katolikus papok csak a saját vallásukat látják,azt kántálják, nem vesznek tudomást az országban már meglévő vallásról,és a nyelvről sem (ahogy azt a szerzetes a film alatt többször is megkapja,mivel nem beszél japánul,"persze hogy nem,mivel ők csak tanítani,tanulni nem akarnak"). Emiatt a japánok érvei is teljesen helytállnak, a történet,amit az idős inkvizítor elmesél a szerzetesnek és az ezalatt lezajló beszélgetés tökéletesen igazolja és érthetővé teszi az ő álláspontjukat is. Valamint egy jó nagyon pofont,kritikát is ad, hiszen minden vallás csak a saját istenében/isteneiben,a saját dogmájában,a saját történetében hisz, a többi vallás felé, sőt, a világ felé sem nyit. (Szerencsére ez napjainkban javulóban van,a filmet a Vatikánban is levetítették november végén,Scorsese pedig a mű alapjául szolgáló könyvet szintén ismerő Ferenc pápával is találkozott, aki nagyon sokat tesz annak érdekében,hogy a keresztény egyház felvilágosultabb,21. századibb legyen.)

Liam Neesont keveset látjuk a vásznon, de az a kevés idő talán a film legfontosabb pár jelenete. Újabb kérdéseket vet fel, és megválaszolja tanítványa magának feltett,kétkedő kérdéseit is,sőt,továbbmegyek: szó szerint az arcába mondja az igazságot, azt,hogy mi a fentebb,általam feltett kérdésekre a válasz. És ezen a ponton a film (ha eddig nem tette meg),igazán földhöz vág. Számomra Neeson jelenetei a legfajsúlyosabbak, nagyon régen volt filmben pár mondat annyira erős,mint az övéi. Annak ellenére,hogy Garfield nagyot alakít, nálam Neeson kb. összesen 15-20 perces jelenléte vitte a prímet.

Összességében Scorsese csodálatosat alkotott. Sokaknak nem fog tetszeni a Némaság, unalmasnak fogják tartani,vagy szimplán nem fogják érteni, vagy ha mégis,nem fogják tudni hova tenni a mondanivalót, a kérdéseket és a válaszokat. Nem tucatfilm,az biztos,nem meglepő,hogy az Akadémia hozzá sem nyúlt...Nem minden film lehet a Wall Street farkasa.

Habár nagyon nehéz, komoly témát és kérdéseket feszegető film, számomra Scorsese egyik legnagyobb alkotása, annak ellenére,hogy még mindig nem tudom eldönteni,hogy igazán szerettem-e vagy sem, a zsenialitása megkérdőjelezhetetlen. A téma mindig aktuális lesz, a hit,a vallás, ezeknek a korlátai még ma is sok konfliktusnak a forrása és régen is a legtöbb háború,és rengeteg ember halálának fő oka volt...

Aki szereti Scorsese munkásságát, vagy csak szeretne kicsit mást, mélyebbet,elgondolkodtatóbbat látni, esetleg érdeklik a hittel kapcsolatos kérdések,nézze meg mindenképp',veszíteni garantáltan nem fog vele, mivel a film nem ítélkezik a vallás felett,csak kérdéseket tesz fel és néha válaszol is.

9/10

Ez a kritika kicsit más lesz,mint az eddigiek,mivel jóval személyesebb lesz,mint az általában szokás.

Juan Antonio Bayona Patrick Ness 2011-ben megjelent könyvét vitte vászonra. A szólít a szörny egy nagyon jól sikerült adaptáció, ami annak is betudható,hogy a forgatókönyvet is a könyv szerzője írta.

Kép: collider.com

A történet a 12 éves Conorról (Lewis MacDougall),a csodálatos fantáziával és rajztehetséggel megáldott kisfiúról szól. A film elején kiderül,hogy nem felhőtlen a gyerekkora, ő viszi a háztartást, az anyukája (Felicity Jones) beteg és még az iskolában is minden nap megverik. Amikor súlyosbodik a helyzet,segítséget kap: egy hatalmas szörny (Liam Neeson) látogat el hozzá éjszakánként, aki fantasztikus történetekkel ébreszti fel a fiúban szunnyadó erőt és bátorságot. Conor végül a mesék és a szörny segítségével nemcsak édesanyja súlyos betegségével, és iskolatársai zaklatásával küzd meg, de a saját félelmeivel, dühével és bűntudatával is, képes kimondani az igazságot és felszabadulni. 

Kép: collider.com

A történet nagyon összetett,nagyon szépen,aprólékosan van felépítve benne minden. A Connort alakító Lewis MacDougall az egyik legjobb "gyerek"színész,akit valaha láttam, teljesen átadja magát a történetnek, és olyan érzéseket és fájdalmakat tud olyan magas szinten megjeleníteni és egyben a nézőben is megszólaltatni,amire még a felnőtt színészek között is nagyon kevesen képesek. Emiatt is kerül bele a néző teljesen a filmbe,a történetbe,átéli az érzelmek szinte teljes skáláját;egyszerre szakad meg a szíve és egyszerre könnyebbül meg Conorral együtt. Liam Neeson szintén fantasztikus. Imádom a magyar szinkront,de EZT a filmet bűn nem eredeti nyelven megnézni. "Oh,jeah."

Kép:morningjournal.com

A film a grafikák, a szörny miatt egy gyerekeknek szóló kis kalandfilmnek/mesének tűnhet. Az ember azt gondolná,hogy "jajdecuki",megelevenedik a kisfiú rajza. De bár ne elevenedne meg...

A kritika rózsaszínnel kiemelt részei kisebb SPOILERT tartalmaznak (nagy részük a trailerből is kiderül).

A filmből pontosan nem derül ki,hogy Connor anyukájának milyen betegsége van,de sejhető,hogy rák,amivel évek óta küzd,több kezelést is kipróbáltak,eredménytelenül. Nagyon gyenge,emiatt Conor teljesen önellátó,és az iskolában ért folyamatos támadások terhét is egyedül viseli, igyekszik mindentől megóvni az anyukáját. Épp ezért a filmben néha felcserélődnek a szerepek anya és gyerek,oltalmazó és oltalmazott között.

A film elején találkozunk először Conor rémálmával,ami később fontos szerephez jut. Egy este megjelenik Conornál a szörny, aki elmesél 3 történetet azzal a kikötéssel,hogy a végén a fiúnak kell elmesélnie a negyediket. A történetek,amiket a szörny mesél,varázslatosak. Egyrészt tökéletesen illeszkednek Conor valós életébe,erőt,bátorságot tud belőlük meríteni,másrészt gyönyörű a grafika is,nem a megszokott stílust kapjuk,amikor az adott "meséket" ábrázolják a filmben. Liam Neeson szörnye nem egy béna számítógépes szörny, szintén tökéletesen megformálták a könyvhöz készült illusztációk,illetve a könyvben megjelenő elképzelés alapján. A filmben megjelenik a könyvben is látható illusztált ijesztő szörny,azonban a Conornak megjelenő lény egy életre kelt fa hatalmas,barátságos szemekkel,(tehát igazából nem is a szörny a megfelelő szó rá).

A szörny mindig 12:06 perckor jelenik meg. A 3. látogatás, a 2. történet elmesélése már Conor hívására történik,előretekeri az órát,szüksége van a szörnyre, aki mindig pontosan tudja,hogy mikor és mit kell a fiúnak mondania,mikor kell törni-zúzni,vagy csak Conor mögött állni és támogatni.Így Conor nemcsak a való életből szökik meg,hanem fogozatosan halad azon a bizonyos úton is... Az elképzelt világ és a hirtelen megjelenő valóság váltakozása a vágásnak köszönhetően nagyon jó; Conornak a szörnnyel kialakuló barátsága, a lelki állapotának a változása mind-mind lépésről lépésre,aprólékosan jelenik meg a filmben. Nincsenek kihagyott,elnagyolt (egyébként fontos) jelenetek, a forgatókönyv és a rendező szerencsére nem esik Dan Brown Infernojának csapdájába,ahol  a rendező Howard happy enddé változtatja a könyv végét. És ez adja a film erősségét, ugyanis a filmben lévő apró csavarok,fontos részletek és a végén lévő nagy csavar mind-mind kicsit összetörik az ember szívét,de nagyon sokat hozzá is tesznek ahhoz,hogy ez a film kerek legyen. Régen bántak ilyen szépen egy könyvvel és régen voltak ennyire hűségesek hozzá. Ez a történet ezeket a kritériumokat szigorúan megköveteli és szerencsére meg is kapja.

Kép: daystune.com

Szóval nem,ez nem egy gyerekeknek szóló kaladfilm. Egy kisfiú története,aki nem tud szembenézni azzal,hogy az anyukája meg fog halni, hogy összedől az eddigi világa,elveszíti a biztonságot, az apja "ellöki" magától a másik családja miatt, és csak szenved,vegetál, mivel pontosan tudja,hogy mi lesz a történet vége.

A szörny karakterének fejlődése, a Conorral való viszonyának változása szabályos,szép ívet ír le. Az eleinte ijesztő szörny és a dühös, "majdénmegmondom" kisfiú között erős szövetség, barátság alakul ki. Persze ott a nagymama,és az iskolában bemutatott empátia,de ott a reményt jelentő apa is,aki nemet mond a fiának és kiszakítja a (tudat alatt felesleges) reménykedésből és közli vele az anyja valós állapotát,de a szörny válik Conor egyetlen igazi hárországává.

Kevés filmnek sikerül ennyire jól és mélyen a lélekábrázolás,pontosabban,hogy mi zajlik egy gyerek lelkében, amikor végignézi, ahogy meghal az egyik szülője, vele együtt felborul az addigi élete, oda az addigi biztonságérzete és megszűnik gyereknek lenni. A szörny történetei által a néző újra kicsit gyerekké válik,és így még könnyebb azonosulni Conorral,az érzéseivel és telejesen a film részesévé válni.

Kép: whysoblu.com

Én 5 évesen vesztettem el a szüleimet. Anyukám szintén rákos volt,otthon haldoklott,otthon is halt meg.Ahogy anyukám épült le, apukám egyre többet ivott,nem tudta nézni és nem tudta elviselni a valóságot. Neki az alkohol volt a szörnye. Emlékszem, hogy nem értem fel a mosogatót,ezért egy kis sámlin állva mosogattam 4 évesen. Ennyire rossz volt a helyzet. Nem mondták el,de tudtam,hogy meg fog halni. Nagynéném ápolta anyukámat munka után és ebédszünetben is,ránk is ő főzött. Aztán nyáron egy reggel apukám felkapott és átvitt a szomszédba pizsiben,délután pedig zokogva jött értem és elmondta,amit már amúgy is sejtettem... Január elsején apukám is meghalt,agyvérzésben. 5 perc alatt. Nagynénémékhez kerültem,az 5. szülinapomat már náluk ünnepeltük. Nem ettem fél évig semmit,csak sült krumplit és emlészem,hogy még a wc-re is vele mentem,annyira féltem. A nagybátyámmal imádtuk egymást,de májusban otthon rosszul lett és 10 perc alatt tüdőembóliában meghalt.És ekkor már minden odaveszett...

Nem tudom hány szörny kellett volna,és kellene még most is. Nagynéném nevelt fel. Anyukám halálát végignéztem, volt időm felkészülni,elengedni. De amikor egyszer ott van,aztán 5 perc múlva már halott,arra se felkészülni,se sejteni...azzal semmit nem lehet kezdeni... Apukámat a mai napig nem tudom elengedni, és soha nem is fogom,akárhány szakemberhez is megyek.  Egyikőjük temetésén sem voltam ott,nem tudtam elbúcsúzni. 10 éves koromban nagynénémnek mellrákja volt,és újra megjelent minden démon, hogy mi lesz,ha őt is... De legyőzte,miattunk.

Az iskola: kiskoromban nagyon sokat csúfoltak. Volt,hogy megkérdzték a többiek,hogy mikor jönnek értem a szüleim és amikor elmondtam,hogy nem élnek,azt mondták,hogy hazudok. Máskor csúfoltak amiatt,hogy meghaltak,hogy nekem nincsenek szülei... Az általános iskola borzalmas volt,a nyári táborok,minden. El sem tudják sokan képzelni mennyire gonoszak a gyerekek,vagyis mennyire azok tudnak lenni és mennyire nem lehet ilyenkor mit tenni,mert utána hiába szól a tanár/felnőtt rájuk,AZOK a mondatok,a sírva hazasétálások örökre beleégnek az emberbe.

Tehát én átéltem. Kisebb voltam,mint Conor,de rosszul feltételezik az emberek,hogy a gyerekek nem tudják mi az a halál,vagy nem érzik,hogy valaki meg fog halni. Én 5 évesen tudtam anyukámról és anélkül,hogy elmondták volna,tudtam,hogy a szomszédban meghalt apukám.

Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Azokat a pillanatokat,amikor összedől az ember élete. És ezt a film fantasztikusan ábrázolja. A fájdalmat,a dühöt,a tehetetlenséget, a terhet, az elengedés és a remény kettősségét, az elengedés nehézségét,amikor az emberek egymásra találnak és össze kell csiszolódniuk...

A film vége felé lévő kitartott jelenetben,amikor megelevenedik Conor rémálma és kimondja az igazságot, abban minden benne van. És mesterien van megalkotva. A képi világ, a színészi játék, maga a jelenet...

És aztán a film utolsó jelenetében ott a vigasz és minden értelmet nyer...Brilliáns.

Sokáig kerültem az ilyen témájú filmeket,mert mindig lehúztak a mélybe. Nem mondom,hogy ez nem tette meg,mivel minden akkori érzést újraéltem,de közben talán kicsit közelebb is kerültem az elengedéshez, az elfogadáshoz,ahhoz,hogy nincsenek és nem is lesznek válaszok arra,hogy miért akkor,miért így és miért velünk. És hogy az élet megy tovább,nekem pedig alkalmazkodnom kell. Az utolsó jelenet pedig nem tudom leírni,hogy mennyire megdöbbentett és mennyire sokat jelenetett.

Liam Neesonon sokat gondolkodtam. Tisztában vagyok vele,hogy színész és el tud vonatkoztatni stb.,de nemrég több százezren olvashattuk a facebookjára kitett nekünk szánt üzenetében,hogy szeressük egymást,mert nem tudjuk meddig tart és ne vegyünk egyetlen pillanatot se garanciának, hogy neki sem könnyebb és nem lett kisebb a fájdalma az évek múlásával sem a felesége halála miatt...és ennek ellenére egy ilyen karaktert, egy ilyen témát és ilyen tökéletesen... Nem tudom hogy tudta megcsinálni,de nagyon nagy respect érte.

Kép:keyword-suggestions.com

Tehát a történet és a megvalósítása, a film is csodálatos. Nagyon egyedi, nagyon aprólékos munka minden tekintetben.Nem tucatfilm,és valószínűleg sokaknak nem fog tetszeni vagy nem fogják érteni,de ez nem is számít. A színészi alakítások remekek, de főként a Conort játszó Lewis játéka előtt illik fejet hajtani.

Nem könnyű film, nagyon érzelmes, napokig kattog az emberben és sok mindent megmozgat benne,ugyanakkor el is varázsol. De annak ellenére,hogy egy százas zsebkendőt elhasználtam,bármikor újranézném.

Aki unja az egykaptafa filmeket, szeretne egy nagyon széles érzelmi skálán végigmenni, kicsit összetörni és aztán megvígasztalódni, netán vesztette már el gyerekként hozzá nagyon közel álló családtagját, omlott már össze az élete,vagy csak vígaszt keres,nézze meg. Akik pedig szimplán csak szeretnének egy mesterművet látni,nekik szintén ajánlom.

Az ilyen filmekért érdemes élni.

9,5/10

Egy hosszabb angol nyelvű trailer, és alatta a magyar szinkronos (így érteni fogjátok,hogy miért ajánlom az erdeti nyelvű verziót):

Magyar bemutató: 2017.03.02.

M. Night Shyamalan sok idő után visszatért. Visszatért, nemcsak egy újabb filmet csinált, zseniális thrillert alkotott.

Kép: port.hu

A történet egy Kevin (James McAvoy) nevű disszociatív identitászavarban szenvedő férfiről szól,aki 23 személyiséggel rendelkzeik. Elrabol 3 lányt,akiket egy "szent" estén kíván felhasználni, mivel nemsokára eljön a "szörny",aki a 24. személyiség, a legerősebb mindközülük. A személyiségek közül néhány uralkodik a többin, mindegyikünk egy székben ül, de vannak,akiktől egy erősebb "én" elvette a fényt, vagyis nem törhetnek felszínre. A lányok minden nap más szemlyiséggel találkoznak,de hiába a 9 éves kisfiú, vagy egy szintén nőnemű személyiség,a lányok nem tudnak sehogy sem kiszabadulni.

Kép: filmtrailer.hu

A film sikere a rendező mellett egyértelműen McAvoy érdeme,aki számomre eddig a Mocsokban bizonyította leginkább, hogy mekkora tehetség (bár minden szerepéből kihozza a maximumot). A Széttörvében elképesztően váltogatja a személyiségeket, van,amikor egyik személyiség egy másikat igyekszik megjátszani, és van,amikor egyszerre tör felszínre egymás után az összes személyiség azonnali váltásban. Másodpercenként változik a mimikája, a szeméből látni,hogy éppen melyik személyiség van felszínen, és ijesztően jól hozza az összes karaktert, a 9 éves kisifú határozottan aranyos, a női "énre" pedig senki nem merné azt mondani,hogy nem elég nőies. Klausztrófób, hátborzongató, és nagyon intelligens, McAvoy nagyon jól ráérez,hogy mikor kell kicsit túltolni az adott személyiséget.

Kép: macguff.in

A legtöbb thriller kicsit döcögve indul,mindig kell egy felvezető,ami annyira semleges,hogyha nem nézünk utána,hogy milyen műfajú filmet nézünk,akkor nem találjuk ki. Gondoljunk csak például az Elrabolva c. filmre,aminek kb. 20 perce azzal megy el,hogy Liam Neeson filmbeli lánya eljusson Párizsba,hogy elrabolhassák VÉGRE. :D A Széttörve egyik erőssége, hogy ezt kihagyja,csupán néhány percet szentel annak,hogy lefesse a lányok személyiségét pár mondat alapján, kettő elkényesztett "menő" lány és egy különc,akiről megtudjuk,hogy néha elég furcsán viselkedik. Aztán kocsiba be, csak apuci helyett McAvoy ül a volán mögé, elkábítja és elrabolja a lányokat,kezdődik a film. Tökéletes.

A továbbiakban a bejegyzésben pink színnel kiemelt részek kisebb spoilert tartalmaznak ( a film végét és a jelentősebb részeket nem lövöm le).

McAvoy mellett fontos szerepet kap még a Casey-t alakító Anya Taylor-Joy,aki a 3 lány közül a "különcöt" alakítja, és hát észből is neki jutott a legtöbb. Kevin személyiségei mellett az ő múltjából láthatunk még részleteket (amivel eleinte nem tudunk mit kezdeni, de a film végén értelmet nyer minden),és habár ő csak egy személyiséggel rendelkezik, valami mégis közös benne és fogvatartójában.

Kép: i.ytimg.com

Miután a lányok megismertek 4 személyiséget, akik váltakoznak,mindennel megpróbálkoznak a szabadulás érdekében, emiatt külön szobákba kerülnek mind a hárman. Emellett Denis, Kevin fogvatartó személyisége, aki mint később megtudjuk igazából Barry, folyamatosan látogatja pszichiáterét,Dr. Fletchert (Betty Buckley), aki minden éjjel sürgető és aggodalomra okot adó e-maileket kap az éppen "porondon" lévő személyiségtől. Denis igyekszik megjátszani Barry személyiségét, de a doktornő azonnal kiszúrja és próbálja leleplezni a színjátékot, ami végül sikerül is,amikor elnyeri a férfi bizalmát. A filmből megtudjuk,hogy a szakma nem igazán akar hinni Dr. Fletcher-nek, miszerint lehetséges,hogy annyira eltérjenek a személyiségek, hogy az egyikőjük cukorbeteg legyen (pl. Kevin esetében is így van), a másikójuk súlyemelő, vagy a 4 személyiségből 3 látó és 1 vak. Tehát a személyiség mellett a testi adottságok is mások minden egyes énnél, emiatt felvetődik a kérdés,hogy mi történhet,ha egy beteg feltárja az elméjét és megváltoztatja ezzel a fizikumát?

Kép: splitmovie.com

Hát,Denis-től,vagyis Kevintől megtudjuk a választ. A sokat emlegetett szörny ugyanis a 24. személyiség, aki a film végén utat tör magának... A film feszültsége a kevésbé mozgalmas jelenetek alatt is végig fennáll, ugyanis ha nincs történés, McAvoy játéka fenntartja a félelmet, sosem tudja az ember,hogy a vérfagyasztó nyugodtság mikor csap át brutalitásban, mikor ront neki az egyik személyiség a lányoknak,mikor "kattan be",veszíti el a kontrollt.

A film vége pedig fantasztikus. Egyszerre hátborzangató és szórakoztató, pimasz,szemtelen? Nem tudom mi a jó szó rá. Nézzétek meg,és döntsétek el! :)

Tehát Shyamalan visszatért és MENNYIRE jól tette,főként,hogy ehhez a brilliáns McAvoy segítségét kérte.

8,5/10

Trailer:

 P.S: A bejegyzések alá a blog.hu és a Facebook segítségével is kommentelhettek, várom a véleményeteket az adott filmekről! :)