Pablo Larraín új szintre emelte az életrajzi film műfaját. A Jackie végre nem egy a születéstől a halálig tartó film, ami kiemeli az adott személy életének csúcs- és mélypontjait, nincs megszépítés, és a rendezőt nem érdekli a család vagy az emberek reakciója; Larraín végre kitört a klisék közül, és megalkotta az egyik legjobb (ha nem a legjobb) életrajzi filmet, amit mégis alulértékelnek.

Larraín évekig dolgozott az első angol nyelvű filmjén,hogy abból a maximumot hozza ki: többször újraírta a forgatókönyvet, minden alaposan megtervezett; a diaglógusok, a képkockák mind tökéletesek és a helyükön vannak, látszik, hogy nagyon körültekintő munka eredménye. A cselekmény az 1963.november 22-én elkövetett dallas-i merénylettől indul, amikor lelövik John F. Kennedy-t, és főként az ezt követő 3 napra fókuszál, a temetésig. A legtöbb Kennedy-filmmel ellentetében nem a merénylet és annak körülményei állnak a középpontban (persze akit a véres részletek érdekelnek, megnyugodhat, a merénylet is helyet kap a Jackie-ben), hanem a first lady (Natalie Portman) gyásza és az, ahogyan megteremti férje legendáját; ahogy eléri azt, hogy az emberek hősként tekintsenek volt elnökükre és örökre emlékezzenek rá. A történet 4 síkon fut: egyrészt a kezdet, a White House Tour, a TV-felvétel, amiben az új first lady bemutatja a frissen átalakított Fehér Házat; a temetés előtti beszélgetés a pappal; a merénylet, a temetés szervezése, valamint az egésznek keretet adó interjú, ami Mrs. Kennedy visszaemlékezései által tökéletes egységet alkot a másik 3 szállal.

A Jackie sok sajátossággal rendelkezik. Többek közt csak pár napot ölel fel, illetve sokkal bensőségesebb, mint a legtöbb életrajzi film. A kamera ugyanis mindig ott van az elnökfeleséggel, mindent megmutat, amit a anno a TV nem: láthatjuk a merénylet után,amikor a repülő mosdójában zokogva törli le férje vérét az arcáról; amikor a gyerekeivel közli a hírt; de olyan intim jeleneteket is láthatunk, amikor a saját gyásza felülkerekedik, és a Fehér Ház lakosztályában cigizik olyan ruhákat próbálva fel közben, amikben anno boldog pillanatokat élt át.  Emellett a rendező valóban nem szépít, ennek köszönhetően nagyon jó a karakterábrázolása, ugyanis így az igazi Jackie Kennedy-t mutatja be; a jó tulajdonságok mellett ott vannak a rosszak is, mint a dallasi-ak hibáztatása a merénylet miatt.  Az erős nő mellett, aki felülemelkedik saját gyászán és teszi a kötelességét, és azonnal elkezdi szervezni férje temetését, megjelenik a gyenge is, aki bevallja, hogy minden este a halálért imádkozik.  A Life magazin riporterének (Billy Crodup) adott cinikus válaszok; az, ahogyan a férjéről nyilatkozik, mind bizonyítja, hogy a first lady egy sokrétű és teljesen más személyiség, mint amilyennek a White House Tour alapján gondolnánk: nemcsak egy buta kis díszfeleség, aki levegős hangon beszél, minden mozdulata ki van találva és próbálja a betanult szöveget visszamondani.

Larraín nem egy fenséges, elegáns, megszépített gyászt teremt meg, hanem az igazit mutatja meg, amit nagyban segít Mica Levi hipnotikus, kényelmetlen, ugyanakkor nagyon erős zenéje. A használata is rendkívüli: nem a hatásos jeleneteket festik alá vele, helyette néha egészen váratlan helyeken jelenik meg, ami szintén egy érdekes vonást ad a filmnek, emellett tökéletesen aládogozik Natalie Portman alakításának.

Az film teljesen berántja a nézőt Jackie traumájába a képi világ, az atmoszféra és a zene tökéletes komponensének köszönhetően. És persze Natalie színészi játéka miatt. A színésznő elmondása szerint éjjel-nappal a White House Tour-t nézte és hallgatta, hogy minél inkább elsajátíthassa Jackie Kennedy jellegzetes, levegős hangját és beszédét, amit 100%-ban sikerült teljesítenie. (Sajnos a magyar szinkron ezt morzsányit sem hozza vissza, emiatt eredeti nyelven érdemes a filmet megnézni.) De nemcsak a first lady teljes személyiségét sikerült átvennie: a járását, a mimikáját, a mozgását- ő lett Jackie. A film megnézése után nem csodálkoznék, ha az emberek többségének a first lady neve hallatán ezután a Natalie által megformált Jackie ugrana be. De Portman nem emiatt nyújtja élete legnagyobb alakítását, hanem mert a külső azonosuláson túl lelket is visz a szerepbe. A szemében minden benne van akkor is, ha az arca mozdulatlan; végig látható rajta a rendületlen kötelességű first lady erőssége és a titulus nélkül maradt zavarodott és rettegő özvegy kettőssége.

A mellékszereplők kiemelkedőek, különösen a film bemutatója környékén elhunyt John Hurt, aki hátborzongató módon egy az életről és a halálról filozofáló, nagy bölcsességeket kimondó papot játszik, és sajnos itt láthatunk utoljára nagyvásznon. A fényképezés, a díszlet és a kosztüm tökéletes, utóbbiak méltán kaptak Oscar-jelölést. A képi világ sokrétű és ugyancsak egyedi. A film elején a vágás zaklatott, majd egyre több hosszan kitartott jelenettel találkozunk, amit mindig egy személyes, mellbevágó rész következik, mint a merénylet utáni hosszú rész, amikor Jackie férje embereivel elkezdi rendezi a temetést, asszisztál az új elnök felesketésénél, majd később a lakosztályában kibújik a véres Chanel-kosztümjéből és összeomlik. Emellett az archív felvételek is megjelennek, amikkel az alkotók nagyon szépen bántak; nincsenek olyan fatális hibák például, hogy a rekonstruált és a korabeli felvételek más színűek lennének. JFK temetésén Jackie az utcán vonul: pár közeli képet kapunk a fátyol alól, az arcáról, majd távolodik a kamera, és végül egy egészen távoli kép mutatja ahogyan a hatalmas kíséret kanyarodik az utcán. Az utóbbi archív felvétel, akárcsak a koporsó eltemetése, amit olyan szépen összemostak a rekonstruáltakkal, hogy személy szerint meg nem mondtam volna, ha nem láttam volna előtte a ’63-as videókat. Ezek szintén még közelebbivé, még hatásosabbá teszik az alkotást, és talán ennek és Natalie alakításának következménye, hogy habár láthatjuk a véres merényletet is, az igazi tragédiát mégsem az, hanem a temetés jelenti.

Összességében tehát Larraín nemcsak új színfoltot hozott az életrajzi filmek világába, hanem annak az egyik legjobb darabját alkotta meg. Natalie Portman nem hittem, hogy felül tudja múlni a Fekete hattyúban nyújtott alakítását, de sikerült lejátszania a csillagokat az égről, és ezzel olyan magas mércét állítania, amit csak páran képesek megugrani (nem véletlenül jósolták meg sokan neki a 2. Oscar-szobrot is). Kollégái a mellékszerepekben szintén remekelnek. A Jackie egy mellbevágóan személyes, kemény, őszinte, néhol fojtogató és kényelmetlen pszicho dráma, ami zsenialitása és újszerűsége ellenére elkeserítő módon talán az elmúlt évek legalulértékeltebb filmje. Az Akadémia részéről legalábbis biztosan.  

9/10