Ridley Scott 80 évesen úgy döntött, hogy újra előveszi az általa megteremtett nyáladzó teremtményét, amellyel ’79-ben örökre beírta magát a filmtörténelembe. 2012-ben a Prometheus-szal való visszatérését a rajongók elégedetlenséggel fogadták, ám ennek ellenére, 2014-ben a film folytatása kapcsán kizárta, hogy szörnye valaha is visszatérne. Most mégis itt van, pontosabban vannak. Bár ez nem is a Prometheus 2.

2015-ben Blomkamp úgy látszott, hogy megtorpedózta az isten-, illetve teremtőkereső film folytatását, ugyanis egy új Alien- film koncepciójával rukkolt elő, amiben többek között Sigourney Weaver is feltűnt volna Ripley-ként; de a Fox Scottnak szavazott több bizalmat. Habár sem egy adott film megnézése, sem az arról szóló kritika megírás előtt nem szoktam véleményeket, benyomásokat olvasni, a Covenant akkora port kavart, hogy akarva- akaratlanul is szembejött velem. Nagyon megosztó véleményekkel találkoztam: volt, aki a legjobbnak tartotta az Alien-franchise filmjei közül, míg mások átkozták Scottot. A Prometheus kapcsán egyértelmű volt a panaszáradat oka: a fanok hiányolták a rendező gyermekét. Scottról a 2012-es alkotás alapján azt hinnénk, hogy egy öntörvényű művész, aki nem a rajongóinak, sokkal inkább magának akar megfelelni, amit, elnézve munkásságát, nem is róhatunk fel neki. A Prometheus egy új történetet mesél el, bátor, újító előzménye a korábbi filmeknek, emellett nagyon érdekes kérdéseket fel, ami egy teljesen más,-véleményem szerint- mégis nagyon jó irányba vitte el az Alien-storyt.

Azonban pénz beszél, és a rajongók irányítanak. Scott fejet hajtott a vérre és szörnyre éhes közönségnek, aminek eredménye az Alien: Covanent lett. A premier napján, az esti vetítés előtt még újranéztem az 1979-es A nyolcadik utas: A Halált.  Pár órával később a moziban azonban nem várt túl nagy meglepetés: a történet szerint egy űrhajó, a Covenant kétezer telepessel a fedélzetén egy új bolygó felé tart. A telepesek és a legénység is hibernálva van, az út még hét év lenne, amikor baleset történik, így a szintetikus Walter (Michael Fassbender) kénytelen felébreszteni a legénységet, akik az űrhajó javítása során befognak egy jelet. A jel szerint van egy lakható bolygó sokkal közelebb is, így a parancsnok (Billy Crudup) döntése alapján irányt váltanak. Ám az új világ igazából sötét és veszélyes - egyetlen lakója a szintetikus David (szintén Michael Fassbender), a szomorú végű Prometheus-expedíció utolsó túlélője. Ezen az új bolygón érnek össze a két film szálai, kiderül, hogy ide menekültek a Prometheus túlélői, Elizabeth Shaw és David. Shaw már halott, a bolygón csak David él, és még páran...

A Covanent kísértetiesen hasonlít ’79-es elődjéhez, szinte remake-eli azt, másrészt igyekszik továbbvinni a Prometheus fonalát is; egyértelmű, hogy Scott egy fenékkel igyekszik két lovat megülni. Egyszerre szeretett volna megfelelni önmagának, és az Alien-rajongóknak is, és az eredmény is alátámasztja, hogy az utóbbi szempont dominált. Mivel 1979 óta sokat változott a filmipar, szinte nincs, amit még ne láttunk volna, a Covenant is alkalmazkodott a magas ingerküszöbünkhöz: a facehuggerek, xenomorphok mellett már neomorphok is gyilkolnak; a szörnyek sokkal naturalisztikusabbak; több a vér (csak a zuhanyzós jelenethez 150 liter művért használtak); és onnan, hogy elkezdődik az öldöklés, nem áll le, egyre csak fokozódik. A film több ponton is igyekszik rámutatni másságára, pl. az androidnevek ABC- sorrendje David után megszakad Walterrel. A film eredeti címe Lost Paradise (Elveszett Paradicsom) lett volna, ezt változtatta meg a rendező a jelenlegire, azonban így is-úgyis megtalálhatóak a bibliai, a teremtéssel kapcsolatos utalások a címben. Scott tervei között egy előzménytrilógia szerepel, ami az 1979-es évekbeli Alien előtti cselekményeket dolgozza fel. Ennek első felvonása a Covanent (amelynek címe tökéletes utalás Scott tervezett előzményfilmjeire).  

A rendezőt saját elmondása szerint nagyon idegesítette, hogy a felmerült kérdésekre egyik Alien-film sem adta meg a válaszokat. Ezt a hiánypótlást kezdte meg ő a Prometheus-szal, majd folytatta a Covanenttel, amiben szintén sokat megtudhatunk egyrészt a 2012-es filmről, annak utócselekményéről; másrészt arra is fény derül, hogy honnan is származnak a szörnyek. A teremtők köre ezzel látszólag bezárul, de Scottot ismerve érhetnek még minket meglepetések a trilógia további két részében.

Ami a Covenantot illeti: a színészi játékok felejthetőek, habár a cast remek, az egyetlen kiemelkedő alakítást az egyszerre 2 adroid bőrébe bújó Michael Fassbender nyújtja, akinek mozgása, mimikája újabb bizonyítéka elképesztő zsenialitásának és briliáns tehetségének. Scott bevallása szerint utál forgatókönyvet/szöveget írni, amit a Covenant ugyancsak alátámaszt: néha teljesen értelmetlenek, máskor nevetségesek a dialógusok (gondoljunk csak a furulyázós jelenetre). Ezek mind a már meglévő feszültség kárára mennek; a rajtuk lévő elmosolyodás, a kínos felnevetés pedig el is foszlatják azt. A képi világ szép, bár Scott semmi innovatívval nem állt elő, fényképezésben pedig a Prometheus magasan fölötte jár.

Összességében: az Alien és a Prometheus folytatásának ötvözete valóban megosztó. A Covenantban van pár igazán kiemelkedő jelenet és zseniális válaszok. Azonban hiába az új szörnyek, a horrorra jellemző amatőr klisék, a kiszámíthatóság miatt nem sokat érnek. Bízom benne, hogy Ridley Scott a következő előzményfilmekben visszatér eredeti koncepciójához, ugyanis a Covanent a bizonyíték arra, hogy 2014-ben a rendezőnek igaza volt: a szörnyek ideje lejárt. Ideje visszatérni ahhoz, hogy mi volt előttük. Reméljük, Scott ezúttal majd magára hallgat, és nem válik végleg fanservice-zé az öröksége.

7/10