Amikor a Warner és a DC rábólintott Patty Jenkinsre, aki már 10 éve szerette volna megrendezni a Wonder Womant, még senki sem sejtette, hogy ez egyben egy hatalmas változás kezdete is, aminek köszönhetően a Marvel majd felkötheti a gatyáját. Habár régóta esedékes egy női szuperhős, a Csodanő nem is lehetne időszerűbb. Jenkins elmondása szerint minél több bártor, szerethető, erős nő kerül a filmvászonra, annál több lesz a világban is. Habár nekünk, nőknek ma már sokkal több jogunk van, még mindig megvan az bizonyos „üvegplafon” és talán még sosem volt olyan nehéz nőnek lenni, mint most.  Diana pedig a tökéletes példa arra, hogy hogyan kezeljük mindezt.

A filmben egyszerre van jelen egy eredet- és egy fejlődéstörténet. Az előbbivel egy, az emberektől elzárt szigeten,Themyscirán ismerkedünk meg, ahol csak nők élnek, köztük (a kezdetben kislány) Diana (Gal Gadot) és édesanyja, az amazonok királynője (Connie Nielsen).  A kislányt anyja óva inti az emberektől és a harctól, azonban mégis enged lánya akaratának és ugyanolyan remek harcost képez belőle Antiopé (Robin Wright), mint a sziget többi lakójából. Diana megismeri születésének történetét, és az „istenölőt”, ami arra hivatott, hogyha Árész visszatér és elhozza a háborút, végezzen vele. Egy napon a tengerbe zuhan egy repülő, és Diana életében először találkozik férfival, mégpedig Steve Trevorral (Chris Pine). A pilóta óriási háborúról beszél a szigetlakóknak, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, így Trevorral együtt elhagyja az otthonát, és Angliában beleveti magát a harcba.

A film az I. világháború idején játszódik, ami több szempontból is jó választásnak bizonyult: egyrészt nem fordul elő olyan gyakran, mint a II.; illetve a főhősnek végre nem egy fémből, és kábelekből összerakott szuper intelligens robottal kell megküzdenie, ezért „frissként”is hat a téma, hozzátéve ezzel az alkotáshoz. A sziget harsány színei, képi világa is mutatja a változást, és habár Londonba érve a jól ismert kékes- szürkés képek térnek vissza, a filmre mégsem jellemző a korábbi DC-filmekből megismert sötét tónusú hangulat. Épp’ ellenkezőleg: a Wonder Woman gazdagon dobálja a poénokat, intelligensen használja a kortalan humort. Az egyik fő forrása ennek Diana, aki egy másik világba kerülve ugyanúgy viselkedik, mint otthon: már az 1910-es éveknek megfelelő ruhában, de karddal és pajzzsal indul el London utcáin. Teszi ezt olyan naivitással, bájjal és empátiával, ami a Disney Bűbáj c. filmjének Giselle-jére jellemző. A háború borzalmait megismerve azonban jelentős fejlődésen megy keresztül a karaktere; határozott, erős nővé válik, aki ha kell, kiosztja a katonái életével nem törődő parancsnokot, vagy önfeláldozó módon rohan az ellenség karjaiba.

A filmben több, okosan felépített utalás is elhangzik ma is aktuális problémákra felhívva ezzel a figyelmet. Diana nincs tisztában a kor helyzetével: nem érti, miért kezelik másként, mint egy férfit, miért nézik semmibe. A filmben elhangzik, hogy a nők a front helyett a szavazati jogukért harcolnak; de megjelenik a rasszizmus is: Trevor egyik bajtársa a bőrszíne miatt nem lehet színész. A Wonder Woman ezekre a problémákra a Dianára jellemző empátiával válaszol; a nő szinte egymaga szabadít fel egy falut, az indián pedig a népét leigázó ellenséggel vállvetve harcol.

A Csodanő megfilmesítése nem is kerülhetett volna jobb kézbe, mint Jenkins-ébe. A filmen látható, hogy nő rendezte (minden pejoratív értelem nélkül állítom ezt), ugyanis nem az erőszakon van a hangsúly, az érzelem dominál. Ennek ellenére az akciójelenetekre sem lehet panasz, (a végső harcot leszámítva) a CGI is jó; a szigeten az amazonok úgy harcolnak, mintha csak a Trója vagy a 300 egy női rebootját látnánk; amikor pedig Wonder Woman csap le (habár semmi innovatívat nem hoz), a lelassított, mátrixos rúgásoktól szintén elakad az ember szava. Persze ehhez nagyban hozzátesz Gal Gadot is, aki a szerep kedvéért 8 kiló izmot szedett magára, különböző harcművészeteket kipróbált, megtanulta a kard használatát és izraeli származásúként anno 3 év katonai kiképzésen is részt vett. A Wonder Woman harcjeleneteiben is eltér a többi DC-filmtől: a néző nemcsak nézi, ahogy Diana harcol, hanem szurkol neki, mellette akar futni, olyan akar lenni, mint ő (a korábbi generációk érezhettek ilyet kisfiúként Supermant látva). A lövészárokból való kitörés, majd a falu felszabadítása talán a legkatartikusabb része a filmnek. És a Csodanő nemcsak azért segít, mert ez a kötelessége, hanem mert nem bírja nézni az emberek szenvedését; a borzalmak általi fájdalom, a szeretet és az empátia hajtja végig előre.

Gal Gadot a megtestesült Csodanő, nem kétség, hogy erre született; talán Vivien Leigh-re, az Elfújta a szél c. film Scarlett O’Harájára, vagy Romy Schniederre, a mindenki által ismert Sisire illett utoljára ennyire szerep. Az alkotók olyan színésznőt szerettek volna Dianáként látni, aki nemcsak eljátssza a kedvességet, hanem a való életben is az, és megnézve Gal közösségi platformjait, megtalálták a minden téren tökéletes alanyt.

A másik főszereplő, Chris Pine szintén remek, nagyon jól működik közte és Gal között a kémia, a csipkelődéseik, és a tény, hogy Diana először lát férfit, szintén sok vidám pillanatot okoznak. A szerelmes pár karaktere tökéletesen kidolgozott, viszont a mellékszereplők sajnos szinte csak díszletként vannak a filmben, holott rendkívül nagy potenciál van némelyikükben; a fő gonoszokon pedig szintén lehetett volna még kicsit csiszolni.

Összességében megállapítható, hogy a DC végre feléledt.  Nem hiszem, hogy bárki is sejtette volna, hogy az univerzum egyik „mellékszereplője”, Wonder Woman fogja elhozni a megváltást. Habár a mű nem hibátlan, mégis hatalmas előrelépés minőségben és tartalomban egyaránt, ami ha a stúdió következő filmjeiről is elmondható lesz, a konkurens Marvelnek valóban össze kell szednie magát. A film üzenete nagyon fontos: a Csodanő megmutatja nekünk, nőknek, hogy azokat a tulajdonságainkat, amiket ma sok területen megvetnek - mint az empátia és megérzés-, igenis használni és nem elnyomni kell; a sarkunkra kell állni, erősnek és bátornak lenni, mert mi is ugyanannyit érünk és ugyanúgy bármire képesek vagyunk, mint a férfiak. Amikor pedig a fináléban Diana az emberek elpusztítása helyett a szeretet választja, azt kívánom, bár létezne, mert sosem volt rá akkora szüksége senkinek, mint a mai borzalmakkal teli világnak.